John Maynard Keynes (1883-1946) brit közgazdász kora egyik legnagyobb hatású gazdasági gondolkodója volt. Fehérgalléros családból származott, apja filozófiát és közgazdaságtant tanított a cambridge-i egyetemen, anyja pedig a város első női polgármestere volt. Ő maga is a cambridge-i egyetemre járt ahol a közgazdaságtan és a matematika volt a fő csapásirány. Az egyetem után a brit kormány India Office nevű hivatalánál kezdett gazdasági elemzőként dolgozni. 1919-ben a versailles-i béketárgyalásokon is részt vett és nyilvános tiltakozását fejezte ki majd lemondott. Úgy látta, hogy a németekre rótt terhek erősen túlzóak és újabb háborúhoz fognak vezetni amiben sajnos végül igaza is lett.
1930-ban a nagy gazdasági világválság idején új elmélettel állt elő, mely forradalmasította a közgazdaságtant. Megkérdőjelezte a szabadpiac önszabályozó természetét és hangsúlyozta az állami beavatkozás szükségességét válság idején.
1944-ben a brit delegációval részt vett a Bretton Woods-i konferencián. Noha főként amerikai ellenállás miatt nem az ő általa megfogalmazott rendszer került végül elfogadásra, segített az akkor létrejövő IMF és Világbank kulcsintézmények alapelveit megfogalmazni.
A Keynesianizmus:
A Keynesi gazdaságpolitika alapgondolata az volt, hogy a gazdaság nem mindig képes önmagát egyensúlyba hozni. Ha a kereslet csökken, akkor az államnak aktívan be kell avatkoznia fiskális eszközökkel. A keresletvezérelt gazdaságot hangsúlyozta miszerint, ha csökken a kereslet akkor a termelés és a foglalkoztatottság is visszaesik.
A gazdaság stabilizálásának fő eszköze Keynes szerint a költségvetési politika, tehát az adók és az állami kiadások változtatása.
A klasszikus elmélettel ellentétben, Keynes szerint a bérek nem alkalmazkodnak automatikusan lefelé recesszió idején emiatt alakulhat ki tartós munkanélküliség is. Bért nagyon nehéz csökkenteni, az emberek nem fogadják el.
Keynes szerint válság idején az állami kiadásokat növelni és az adókat csökkenteni kell deficit árán is. Konjunktúra esetén ennek az inverzét kell alkalmazni, tehát az állami kiadásokat csökkenteni és az adókat emelni kell.
A legtöbb kritika Keynes ellen az inflációt emlegette, miszerint ha az állam túl sok pénzt, vagy nem megfelelően pumpál a gazdaságba recesszió idején az inflációt okoz, miközben a gazdaság még csökken, vagy stagnál, tehát könnyebben alakulhat ki stagfláció. A monetaristák (pl. Milton Friedman) szerint a pénzkínálat szabályozása fontosabb, mint az állami költekezés.
A II. világháború utáni évtizedekben a keynesiánus politika volt az uralkodó. A jóléti államok közel 3 évtizedes fellendülése ezen a gazdasági modellen alapult. A 1970-es évek olajválságai nyomán felütött stagfláció megrendítette a keynesi irányzatot és megnyitotta az utat a neoliberalizmus előtt.