A Marshall-terv, vagy hivatalos nevén a European Recovery Program a II. világháború utáni Európa gazdasági helyreállítását tűzte ki célul.
A nevét az akkori amerikai külügyminiszterről George C. Marshall-ról kapta aki egy Harvardon tartott beszédében osztotta meg a kezdeményezés részleteit. A Marshall-terv 4 évre (1948-52) és 13 milliárd dollárra szólt és 16 nyugat-európai ország vett részt benne. (Ez az összeg kb. 160 milliárd dollár lenne mai árfolyamon).
A terv deklarált célja az európai gazdaság helyreállítása volt. A II. világháború után az európai infrastruktúra pénzügyi rendszer romokban hevert. Hiperinfláció, munkanélküliség, élelmiszer- és nyersanyag hiány uralkodott szerte a kontinensen.
A terv elsődleges feladata a termelési kapacitások helyreállítása volt.
Emellett az USA így akarta feltartóztatni a kommunizmust, hogy a Szovjetunió ne tudjon befolyást szerezni az egész régióban.
Szóval Amerika részéről annak ellenére, hogy vissza nem térítendő támogatásként adták a forrásokat mégis egy befektetés volt. Befektetés abba, hogy megakadályozzák a túlzott Szovjet térnyerést, illetve szintén érdekükben állt egy fizetőképes, stabil Európa felépítése, hogy legyen az amerikai exportnak felvevő piaca. A Marshall-terv így végsősoron inkább egy hosszútávú stratégiai beruházás, mint sem egy támogatás volt az USA részéről.
A két blokk kialakulása:
A Szovjetunió azonnal elutasította a tervet és meg is tiltotta a keleti országoknak a részvételt. Ide tartozott többek között Lengyelország, Csehszlovákia és kis hazánk is.
Az USA teljes átláthatóságot, gazdasági reformokat és integrációt várt el a résztvevő országoktól. A Szovjetunió ezt a nemzeti szuverenitás alapjaiban történő aláásásának tekintette. Moszkva válaszul létre is hozta a KGST-t (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát), hogy a saját befolyási övezetét megerősítse és a keleti blokkot integrálni tudja.
A Kelet-Nyugat gazdasági szakadéka mélyült. Míg a nyugati országok felemelkedtek és 1952-re már meghaladták a háború előtti GDP szintjét addig a keleti blokkra rákényszerítették a Szovjet központosított tervgazdaságot amely egyáltalán nem ösztönözte az innovációt és a hatékonyságot, mert a KGST nem kínált valódi piaci versenyt. Sokkal inkább egy belterjes gazdasági közösség volt akik egymással üzleteltek. A nyugati országok az amerikai beruházások, technológiai transzferek és az importált know-how révén hatalmas előnyre tettek szert a keleti blokkal szemben. A differencia már az 50-es években is nagy volt ami az idő előrehaladtával csak tovább mélyült. Pl.: 1960-ra míg nyugati régióban tömegesen elérhetővé vált az autó és a különböző háztartási gépek addig Magyarországon és a keleti blokkban az alapvető fogyasztási javak is hiánycikkek voltak. A versenyképesség fokozatosan romlott a belterjes gazdasági rendszernek köszönhetően.
Az oktatás minőségének romlása, a torz és izolált gazdasági szerkezet, a technológiai lemaradás, a hiánygazdaság, és a folyamatosan csökkenő versenyképesség miatt a teljes keleti blokk hatalmas hátrányba került. Amíg a nyugati országok hozzájutottak a legmodernebb amerikai agrár és ipartechnológiákhoz, valamint menedzsment rendszerekhez addig a keleti blokk ideológiai alapon működött oktatási rendszere nem adott valós gyakorlati és piaci alapú tudást a tanulóknak ami a későbbi fokozatos nyitás (1980 után) idején hatalmas pofon volt. A világpiac színpadán a versenyképtelen keleti blokk kártyavárként omlott össze.
A Marshall-terv elutasítása tehát hosszú időre determinálta a keleti blokk lemaradását amely következményei a mai napig érezhetőek. A rövid távú szövetségi lojalitás hosszútávon súlyos árat követelt a kelet-európai országoktól. A KGST mesterséges, belső piacán nem alakult ki versenyképes környezet, hanem elavult struktúrákat konzervált amelyek a későbbi nyitás idején nem álltak meg a helyüket a világpiacon. A beruházás és a know-how többet ér, mint a pénz. A gazdasági nyitottság, a megosztott tudás és a verseny nemcsak gazdasági hanem társadalmi jólétet is teremt.