A görög-államadósságválság kétségkívül a 21. századi Európa legnagyobb hatású pénzügyi és politikai krízise volt.
Görögország 2001-ben csatlakozott az eurózónához, de már a belépéskor is rendkívül magas GDP arányos államadóssággal és strukturális problémákkal küzdött.
A belépés feltételeit, miszerint maximum 60% GDP arányos adósság szint volt engedélyezett csak különféle statisztikai torzításokkal tudták elérni. Fun fact: Ennek a kritériumnak ma már szinte egyetlen uniós ország sem felelne meg.
A kozmetikázás részét képezték többek között, hogy a különféle állami kiadásokat nem egészében számolták bele a költségvetésbe, vagy akár teljesen figyelmen kívül hagyták azokat. A privatizációs bevételeket, pl. amikor az állam értékesített valamit úgy tüntették fel, mintha nem csak egyszeri hanem állandó bevételi források lennének, illetve az állami vállalatok adósságát nem konszolidálták a központi költségvetésbe, így papíron az államadósság kisebbnek tűnt.
Az euró bevezetését követően a kockázati prémium csökkent így Görögország olcsóbban tudott forrásokhoz jutni.
Ezeket a kedvező hiteleket viszont nem termelékenységnövelésre, hanem állami fogyasztásra és szociális kiadásokra költötték amik rövidtávon stabilitást és társadalmi elégedettséget hoztak, de hosszútávon gátolták a fejlődést és az innovációt. A gazdasági szerkezet gyenge maradt és nem alakult ki fenntartható növekedés.
A 2008-as válság kitörésekor a piacok megrendültek és a kockázatvállalási kedv eltűnt.
2009-ben a Görög kormány bejelentette, hogy valójában nem 6%, hanem 13% a költségvetési hiány ami súlyos bizalomvesztést okozott.
A befektetők büntetni kezdték Görögországot és csak nagyon magas hozamelvárás mellett voltak hajlandóak finanszírozni az államadósságát ami miatt technikai csőd fenyegette az országot.
Az már világos, hogy makroszinten minden mindennel összefügg a gazdaságban így a láncreakció a Görög krízis helyzet idején sem maradt el.
Más perifériaországok (pl. Portugália, Írország, Spanyolország, Olaszország) esetében is aggódni kezdtek a befektetők és a hozamok ezen országokban is emelkedni kezdtek.
Az eurózónának akkor még nem volt protokollja az ilyen természetű válságok kezelésére. Nem volt költségvetési unió, sem válságkezelő alap.
2010-ben érkezett az első mentőcsomag.
Az EU és az IMF közösen egy 110 milliárd eurós forrást biztosított.
2012-ben a második csomag már 130 milliárd euróról és részleges adósságleírásról is szólt.
2015-ben egy további 86 milliárd eurós mentőcsomag érkezett.
Ezek a csomagok különféle fiskális megszorításokat irányoztak elő a Görög kormány számára.
Az ECB is beavatkozott és elkezdte a bajba került országok kötvényeit megvásárolni, hogy stabilizálja a piacokat.
Ez volt Mario Draghi akkori ECB elnök 2012-ben elhíresült mondata: „Whatever it takes„.
Válságkezelő alapokat és közös bankuniót hoztak létre. A eurózónában egységes szabályozás és előírások vonatkoznak a bankszektorra.
A válság ideje alatt a Görög gazdaság 25%-kal csökkent és az általános életszínvonal itt volt az egyik legalacsonyabb az unióban.
A megszorítások hatására sokan elszegényedtek és tömeges volt a kivándorlás. A fiatal és képzett szakemberek hiánya miatt a Görög gazdaság a 2010-es évek végén tudott csak enyhén növekedni, de a GDP arányos államadósság még 2020-ban is több, mint 180% volt.
Az emberek bizalma megrendült az állami intézményekben és a politikai elitben. Az egyenlőtlenségek nőttek és a középosztály egy jelentős része leszakadt.
A válság rámutatott az eurózóna egyik legnagyobb konstrukciós hibájára: A közös monetáris, de nem közös fiskális politikára. A fiskális unió igénye nőtt, de ezt a politikai megosztottság a mai napig gátolja. A válság arra is rámutatott, hogy a pénzügyi stabilitás nem garantálható csak pénzpiaci eszközökkel. A politikai és intézményi kohézió ugyanolyan fontosak.
Kelt: 2025.05.19.