A „Lost Decades” története igazából 1986-ban kezdődött és az azt megelőző évben kötött Plaza Accord volt a katalizátora.
A Plaza Accord utáni években a Japán jen drasztikusan, mint egy 100%-kal felértékelődött a dollárhoz képest aminek köszönhetően a Japán export összeomlott.
Az exportlehetőségek romlása miatt a monetáris politika a belső kereslet serkentése mellett tette le a voksát és elkezdtek fokozott tempóban kamatot csökkenteni. Azonban az olcsó hitel nem segített szignifikánsan, viszont az évtized végére elszálltak az eszközárak.
1991-ben a BoJ (Bank of Japan) kamatemelésbe kezdett, hogy megfékezze a túlfűtött gazdaságot, de ez is a visszájára sült el. Az ingatlan és részvényárfolyamok összeomlottak és évtizedeken át estek. A Nikkei 225 index (Japán tőzsde index) 1990-es csúcspontja után több, mint 34 évnek kellett eltelnie, hogy visszataláljon oda az árfolyam.
A bankok hatalmas veszteségeket szenvedtek el, de nem történt reset a gazdaságban ugyanis a veszteségeiket elrejtették úgy, hogy rengeteg zombivállalatot* finanszíroztak.
Ezzel párhuzamosan megindult a deflációs spirál. A defláció az infláció ellentéte, vagyis a pénz vásárlóereje nő.
Ez elsőre jól hangzik, de a valóságban, makroszinten már nem ennyire világos a kép. Ugyanis, ha defláció van a fogyasztók elhalasztják a kiadásaikat és a vállalatok sem végeznek beruházásokat amik révén a nemzetgazdaság beleragad egy stagnáló állapotba. Ekkor jött a Japán állam és nagyszabású fiskális stimulusokkal próbálta élénkíteni a gazdaságot és felrázni a belső keresletet, de ezen intézkedések nem voltak kellőképpen megtervezve és az alacsony hatásfok miatt nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket miközben a GDP arányos államadósság 200%-ra emelkedett.
Tovább mélyítette a válságot a Japán demográfia. A különösen elöregedő társadalom és csökkenő népesség még jobban bebetonozták a stagnálást.
Idővel a munkaerőpiac is beszűkült és kialakult egy megtakarítás orientált társadalmi mentalitás. Az emberek nem költöttek. Az életmód szocializál és amit megszokunk, ami már ösztönösen jön azon nagyon nehezen és lassan változtat az ember. Ilyen a természetünk. Az akkori Japán társadalomban ilyen volt a megtakarítás, „cash is king” mentalitás uralkodott.
Tehát az „Elveszett évtizedek” nem csupán egy krízis volt, hanem komplex, egymáshoz kapcsolódó esemény sorozatok váltották ki. A Plaza Accord egyezmény volt a trigger, de az azt követő fiskális és monetáris intézkedések rossz összehangoltsága verte be az utolsó szöget. Teljes rendszerhiba volt amiből sokat lehet tanulni a mai napig.
Intő példa arra vonatkozóan, hogy egy gazdasági válság akár évtizedekig is elhúzódhat, ha nincs rá gyors és hatékony, alapvető strukturális reformokra épülő válasz.
*zombivállalat:
Nagyon leegyszerűsítve egy olyan vállalat ami gazdaságilag már „halott”, tehát nem tudja a saját működési költségeit sem kitermelni, mégis mesterségesen életben van tartva -> innen a neve: zombi
Nézzük meg részletesebben:
Ezen vállalatok általában tartósan veszteségesek vagy nagyon alacsony profitszint és termelékenység mellett működnek
Nem tudnának túlélni a piacon, valódi versenykörnyezetben, de nem mennek csődbe, mert olcsó hitelekhez jutnak, valamint újra és újra átstrukturálják a tartozásaikat.
Miért probléma, ha nagy számban vannak jelen zombivállalatok egy gazdaságban?
- Lefoglalja az értékes erőforrásokat:,
Tőkét, munkaerőt köt le olyan cégekben amelyek nem tudnak versenyképesen termelni
- Elfojtja a versenyt és ezáltal az innovációra való törekvést:,
A zombivállalatok lenyomhatják az árakat amivel torzítják az organikus piaci folyamatokat és megnehezítik az innovatív és hatékony új vállalatok térnyerését.
- Makroszinten rontja a nemzetgazdaság termelékenységét:,
Egy olyan gazdaság amelyben sok a zombivállalat a termelékenység stagnál és a növekedési potenciál tendenciózusan csökken.
Adódik tehát a kérdés: Miért éri meg ezeket a vállalatokat mesterségesen életben tartani? Paradox jelenség hiszen mindenki tudja, hogy kicsit sem hatékonyak.
Az akkori Japánban a hitelező bankok próbálták papíron elkerülni a veszteséget ezen vállalatok finanszírozása mögé rejtve.
Hiszen, ha egy vállalat csődbe megy a banknak le kell írnia a neki adott hitelét ami azonnali veszteséget és mérleg romlást jelent. Ezért inkább „átütemezi” a tartozást remélve, hogy majd talán javul a helyzet. Igazából időben eltolják a költségeket ami virágnyelven annyit tesz, hogy „jobb egy haldokló adós, mint egy hivatalos veszteség.”
Ennél viszont összetettebb volt a helyzet Japánban. Politikai nyomás volt a munkahelyek megőrzése érdekében, tehát a bankokon felül az állam is támogatta ezeket a zombivállalatokat. Egy csődsorozat sok munkahely megszűnésével jár amit az akkori piac nem tudott volna felszívni, valamint a társadalmi kohéziót is meggyengíti. Ebből kifolyólag rövid távon politikailag kifizetődőbb volt életben tartani ezen vállalkozásokat, mint kezelni a csőd következményeit, mert senki nem akarta a láncreakciós folyamatokat kockáztatni.
Ugyanis, ha egy vállalat csődbe megy az kihat az alvállalkozókra és a hitelezőkre is különösen, ha a „zombik” strukturálisan nagyon egybeágyazott cégek.
Röviden ez egy időt nyerő stratégia volt hiszen a válság alatt nem akarták még egy csődhullámmal is tetézni a bajt. Vártak, hogy hátha javul a helyzet ami majd lehetőséget adhat ezen vállalatok reorganizálására. Ez igazából egy taktikai halogatás ami rövid távon stabilitást biztosít, de hosszútávon gátolja a fejlődést és a megújulást.