Kevés ország született olyan szerény és mostoha körülmények között, mint Norvégia. Egy szélfútta, jég vájta, fjordokkal szabdalt kis nemzet Európa peremvidékén, távol a kereskedelmi útvonalaktól és a termékeny mezőgazdasági területektől.
És aztán mégis…
Ezt a ~385.000km2 területű országot ma a világ legstabilabb, és lemagasabb életszínvonalú országai között tartjuk számon. A korrupció világszerte itt az egyik legalacsonyabb, míg átláthatóságban évtizedek óta az élbolyban vannak.
A modern Norvégia eklatáns példája annak amikor valaki jól használja fel a lottó ötöst…kétszer!
De mielőtt rátérnénk a Norvég állam jelenlegi vagyoni helyzetére, nagyvonalakban érdemes végigmenni azon a több, mint 1000 éves történelmi úton ami a viking hajók korától egészen a világ legnagyobb szuverén vagyonalapjáig vezetett.
1. Viking kor (kb. Kr.u. 800-1050)
Ez a Norvég történelem talán legszélesebb körben ismert szakasza, erről készült a legtöbb feldolgozás.
Ebben a korban még nem volt norvég államszervezet. A vikingek több, kisebb különböző csoportokban, közösségekben éltek. Kifinomult hajózási technológia jellemezte őket: kereskedtek, településeket alapítottak, de hódítottak és fosztogattak is főleg Anglia területén. Ez a korszak igazából a Norvég kulturális mitológia alapja.
2. Államalapítás
A 11. század során a norvég törzsek egyesültek és I. (Szent) Olaf király kereszténnyé tette az országot, központosította az állami hatalmat és elkezdte felszámolni a törzsi széttagoltságot. A kereszténység a norvég társadalmat becsatornázta Európába kulturálisan és intézményileg is.
3. A középkori hanyatlás
A 14. században a „fekete halál” ide is elért és a lakosságnak majdnem a fele meghalt pestisben, illetve a nemesség gyakorlatilag eltűnt. Nem maradt elég ember sem a hadseregben sem a mezőgazdaságban ami belső konfliktusokhoz vezetett. A szétzilált ország nem tudta fenntartani saját magát és az állam gyakorlatilag összeroppant ami előkészítette a terepet a következő korszaknak:
4. A Dán uralom (1380-1814)
1380-ban meghalt VI. Håkon norvég király aki egyben a dán királylány, Margit férje volt. Egy szétesett, járvány sújtotta és belső válságokkal tüzdelt nemzet maradt utána. Kettejük gyermeke az akkor még csak 10 éves IV. Olaf volt a jogos trónörökös ezért innentől kezdve a két korona egy fejen ült, azaz létrejött egy perszonálunió a két ország között. Olaf rövid életű volt: 1387-ben, 17 évesen meghalt, utána édesanyja Margit uralkodott tovább. Dánia volt a hatalom központja mivel Norvégiával ellentétben sűrűn lakott ország volt és közelebb feküdt a gazdag európai kereskedelmi útvonalakhoz. Norvégia teljes mértékben Dániára szorult így igazából a „perszonálunió” aszimmetrikussá vált: Norvégia alárendelt szerepet töltött be és az elit hiánya miatt nem is volt belső ellenállás.
A dán fennhatóság több, mint 400 évig tartott.
5. Út a függetlenség felé
Norvégia hivatalosan 1814-ben szabadult meg Dániától amikor a Napóleoni háborúk (Dánia rossz oldalra állt) felforgatták Európát és a háború végén a győztes hatalmak (Anglia és Svédország) lényegében eldöntötték Norvégia sorsát miszerint Dániának át kellett adnia Norvégiát Svédországnak. Ez volt az 1814-ben kötött Kiel-i béke. Norvégia miután értesült arról, hogy csak úgy oda ajándékozták Svédországnak fellázadt. Megalkották a világ egyik legrégebbi még napjainkban is érvényben levő alkotmányát.
Svédország nem tűrte ezt és katonai erővel nyomást gyakorolt ami miatt végül Norvégia térdre kényszerült. Létrejött egy hasonló, de sokkal lazább keretek között működő perszonálunió a svédekkel. Svédország volt egyértelműen a domináns fél, de Norvégia megtarthatta saját alkotmányát és parlamentjét.
Az 1860-as évekre egyre nőtt a feszültség, ugyanis a külpolitika minden kérdéskörében Svédországé volt a döntés joga ami nagyon frusztrálta a norvég társadalmat, tekintve hogy a saját kereskedelmi érdekeiket sem képviselhették. Kitört a politikai háború és 1905-ben a Storting (norvég parlament) egyoldalúan felbontotta a perszonáluniót mondván: „A király megszűnt norvég király lenni, mert nem tudott kormányt kinevezni Norvégiában!”
Svédország először háborúval fenyegetett, de végül a népszavazás 99%-a támogatta a függetlenedést így a svéd király nem tehetett mást, mint hogy elismerte az elszakadást. Norvégia tehát végül békés keretek között 1905-ben teljesen függetlenné vált.
Az első évek függetlenként
1905-től nem jött el a kánaán a függetlenedéssel, sőt! Gyenge ipart, nagyon minimális infrastruktúrát és teljesen széttöredezett mezőgazdaságot örököltek. Emiatt a nem túl fényes állapot miatt nagy volt a kivándorlás is, főleg az USA-ba. Az I. világháborúban Norvégia semleges maradt, de érték gazdasági sokkok, mint mindenki mást. A nagy gazdasági világválság-ot különösen megszenvedte: 30% volt a munkanélküliség, valutaválság volt és összedőlő ipar. A II. világháborúban 1940-ben Németország megszállta és áru- és élelmiszerhiány volt szerte az országban, valamint súlyos károk az infrastruktúrában. Megszállás kollektív traumát okozott. 1945 után a II. világháború végeztével egészen a 60-as évek végéig Norvégia egy közepesen fejlett, szegényes ország volt. A gazdaság fő motorja a halászat, a hajózás s faipari és a vízenergia volt. Ugyanakkor az állam ezen időszakban fektette le a stabil alapokat: harcolt a korrupció ellen, megerősítették a szociális hálót, minden szinten támogatták az egyenlőséget és nagy állami szerepvállalások történtek a stratégiai ágazatokban. 1913-ban például Norvégia volt az első ország amely a nők számára egyenlő szavazati jogot biztosított.
Az Északi-tenger felosztása
Az 1960-as években Norvégia amerikai és holland geológusokkal elkezdte feltérképezni a tengerfeneket, majd tárgyalásokba kezdtek Angliával arról, hogy hogyan osszák fel az Északi-tengert. Végül csak simán a középvonali elvet használták, miszerint a két ország partjai között húztak egy középső határvonalat ami a szárazföldektől egyenlő távolságot jelentett. A britek kezdetben inkább a partvonal alakját és a halászati zónákat akarták figyelembe venni, mert az nekik kedvezett volna. A norvégok viszont következetesen, precedensekre hivatkozva ragaszkodtak ahhoz, hogy geometriai alapon osszák fel. Emiatt a középvonal északra tolódott (mint utólag kiderült ez volt a kulcstényező). A britek ekkortájt még nem vették komolyan a tengeri készleteket és akkoriban kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél így engedtek és 1965-ben megszületett a hivatalos megállapodás. És ezután 4 évvel jött a norvég lottó ötös és a brit pech kombinációja:
1969 – a lottó ötös és az önfegyelem
1969-ben a Philips Petroleum amerikai olajcég bejelentette, hogy óriási olajmezőt találtak az Északi-tengeren (Ekofisk mező), aminek a 85%-a a középvonali elv szerinti felosztásnak köszönhetően Norvég fennhatóság alá került. Norvégia történelme igazából ekkor vett 180 fokos fordulatot. 1972-ben létrehozták a Statoilt, (ma Equinor) egy állami olajvállalatot.
Ezután nem sokkal jött a legtöbb ország számára sokkszerű azonban Norvégia számára igen gyümölcsöző helyzet: 1973-ban az első majd 1979-ben a második olajválság. Norvégiába hirtelen rengeteg pénz áramlott, de ebben a helyzetben is fegyelmezettek tudtak maradni. Nem költötték el azonnal a pénzt és nem csökkentették az adókat. Norvégia felismerte, hogy a hirtelen jött vagyon képes tönkretenni egy országot, ha azt nem prudensen kezelik (pl. Nigéria, Venezuela, Irak, Kongó stb.).
Statoil (Equinor)
A Statoil az 1972-es alapításától egészen 2001-ig 100%-ban a norvég állam tulajdonában állt, közvetlenül az energiaügyi minisztérium felügyelete alatt, de a norvégok mindvégig azt vallották és vallják ma is, hogy politikusok ne irányítsanak vállalatot ezért a minisztériumhoz is a legprofibb szakembereket szerződtették. 2001-ben úgy döntöttek, hogy tőzsdére viszik a Statoil-t ($EQNR) és ennek keretében a vállalat 33%-át privatizálták, 67%-ban a norvég állam maradt a tulajdonos. Ugyanakkor a tőzsdei bevezetés több szabályt is előír arra vonatkozóan, hogy legyen:
független igazgatótanács
független audit bizottság
nemzetközi könyvvizsgálat
transzparens riport rendszer
és piaci alapon történő menedszment kiválasztás.
A NYSE (New York-i tőzsde) szabályai brutálisan szigorúak ezekre a feltételekre.
Ez rendszerszinten kizárja, hogy a politika utasítgassa a céget és haverok kerüljenek döntéshozó pozícióba. A norvég állam csak stratégiai tulajdonos maradt, de nem szól bele az operatív döntésekbe, nem diktál üzleti stratégiát és nem ő választja ki a menedzsmentet sem, viszont elvárja a hosszútávú fenntarthatóságot. Ma az Equinor egy piaci alapon és feltételek szerint működő, de állami többséggel rendelkező vállalat aminek az elsőszámú vezetői főként amerikaiak, németek és britek.
GPFG – Government Pension Fund Global, azaz a Norvég nemzeti vagyonalap
Felismerték, hogy az olajpénz átok, ha túl gyorsan költöd el. Ha a forrásokat egyből becsatornázzák a gazdaságba akkor hamar túlfűtötté válik aminek nyomán az infláció elszáll, a hazai valuta megerősödik és az export ezáltal a versenyképesség is összeomlik. Ezért 1990-ben létrehozták a norvég nemzeti vagyonalapot, de évekig egy garas sem volt benne. 1996-ban megérkeztek az első befizetések: A statoil és a külföldi olajcégek által fizetett adók, olajbevételek és koncessziós díjak mentek egyenesen a vagyonalapba így a pénz nem lépett be a gazdaságba. 1998-ban a norvég központi bank egy külön erre létrehozott részlege vette át az alap kezelését és teljesen nyilvánossá tették. Profi szakemberek kezelték az alapot szigorú szabályok mentén a jegybank égisze alatt és az állam nem szólhatott bele a működésbe. Minden befektetés és minden tranzakció látható és visszakövethető, valamint éves és negyedéves riportokat tesznek közzé. A világon nincs mégegy ilyen vagyonalap!
2007-ben a norvég nemzeti vagyonalap lett a világ egyik legnagyobb részvénytulajdonosa. Elég agresszív alap ugyanis javarészt részvény túlsúlyos, 28%-ban tartalmaz kötvények és 2%-ban vagyis kb 36 milliárd dollár értékben birtokolnak ingatlanokat is. Napjainkban az alapban kb. 1800 milliárd dollárnyi vagyon van amiből mindössze kb. 700 milliárd volt a befizetések mértéke. A többi, nagyságrendileg 1100 milliárd dollár a ~30 év alatt elért hozam. Ez kb. azt jelenti, hogy ha szétosztanák az alapot a lakosság között akkor minden norvég állampolgár kapna kb. 280 000 dollárt vagyis nagyjából 100 millió forintot.
A működésnek van egy olyan törvénybe foglalt szabálya is, hogy évente maximum az alap 3%-a vehető ki és használható fel állami kiadásokra. Ez jelenleg kb. ~54 milliárd dollárt jelent ami a Norvég GDP ~10%-a, de a Magyar GDP közel 1/4-e.
Az alapnak az átlagos éves hozama az 1998-as transzparenssé válás óta ~6%.
Érdekesség, hogy a norvég alapnak van közel 500 millió dollárnyi (kb. 157 milliárd forintnyi) befektetése a BÉT-en is.
Az etikai kódexük alapján évente kb. 80-100 cég kerül tiltólistára (főként dohány és fegyvergyártó, illetve környezetszennyező vállalatok).
2023 – a második lottó nyeremény
Már 2018 óta zajlottak feltérképezések, de végül 2023-ban sikerült azonosítani Norvégia déli részén egy hatalmas, kb. 70 milliárd tonnás foszfát mezőt. Fontos, hogy ezek geológiai adatok, hogy pontosan mennyi lesz kitermelhető ebből arról még nincs hivatalos adat. Ez ugyanakkor brutális mennyiség a világ jelenleg ismert foszfát készleteinek kb. az 1/3-a. Jelenleg kb. 600$/tonna a foszfát piaci ára amit ha felszorzunk a 70 milliárddal egy, az amerikai GDP-nél is nagyobb számot kapunk. Ez a 42 000 milliárd dollárt érő foszfátkészlet a norvég GDP-nek kb. a nyolcvanszorosa.
A foszfát elengedhetetlen az akkumulátor és a műtrágya gyártásban, de fémiparban is használják különféle bevonatok készítéséhez, illetve élelmiszer adalékokban is.
A foszfát alapú műtrágyák nélkül például közel a felére esne vissza a terméshozam.
Nélkülözhetetlen alapanyag ami az egész emberiség élelmiszerellátására hatással van.
A foszfátmező feltárása olyan jelentőségű napjainkban, mint amennyire a 20. századi olajmező azonosítása volt. A műtrágya igény folyamatosan nő, az ENSZ kutatásai szerint 2050-re kb. 40%-os igénybővülés lesz.
Norvégia olyan stratégiai előnyhöz jutott – ismét – amit bármely ország megirigyelne.
A norvég vízerőművek koncessziós trükkje
Kevesen tudják, de Norvégia gazdasági „szerencséje” nem az olajjal, hanem a vízerőművekkel kezdődött. A logika ugyanaz volt, mint később az olajjal: működtessék a profik, de tartsuk kézben a tulajdont.
A függetlenedés előtti és utáni években a 20. század hajnalán Norvégia nagyon gyorsan kezdett iparosodni és energiára volt szükségük.
Csakhogy:
nem volt saját tőkéjük,
nem voltak technológiáik,
viszont volt rengeteg vízesésük
Ekkor jelentek meg tömegesen a brit, francia és német befektetők, akik vízerőműveket akartak építeni, hogy áramot lehessen termelni ami óriási dilemmát okozott a norvég vezetésben:
kellett a külföldi működő-tőke és know-how, de nem akarták elveszíteni a természeti kincseiket.
Ekkor jött a zseniális kompromisszum:
A norvég koncessziós törvények
Johan Castberg jogász végzettségű norvég politikus nevéhez fűzödnek ezen törvények kidolgozása.
Ezek arra vonatkoztak, hogy a természetes erőforrásokra adott magán-koncessziók időben korlátozottak voltak.
Ez lett a híres: visszaszállási jog
Az volt a lényege, hogy hagyták a külföldieket pénzt keresni. Építhettek és működtethették a vízerőműveket, de a koncesszió értelmében csak korlátozott ideig. A koncesszió lejárta után a teljes infrastruktúra ingyen(!) visszaszállt a norvég államra.
Ezek a koncessziók tipikusan 60-80 évre szóltak, olyan hosszú időre ami egy emberi élet perspektíváján örökkévalóságnak tűnik, így a befektetők hamar hozzá is láttak a beruházásokhoz. A norvég államnak így végül egy centjébe sem került, hogy hatalmas vízerőművek épültek az ország területén. Külföldiek finanszírozták, külfödiek működtették és szedték a hasznait, de a norvég államnak adóztak utána, illetve az idő is az államnak dolgozott.
1970 és 2000 között lejárt az összes állami koncesszió ami a vízerőművekre vonatkozott és a norvég állam több milliárd dollár értékű infrastruktúrát és know-how-t örökölt.
Végszó
Norvégia modernkori története nem a szerencséről szól, hanem arról, hogy mihez kezdesz vele.
A világ tele van olyan államokkal amelyeknek az ölébe hullott a természeti kincs mégis tönkrementek. Norvégia épített egy átlátható, korrupciótól mentes jóléti államot és csak utána kezdett olajat kitermelni. Előbb volt intézményrendszer, aztán lett vagyon. Mint az életben szinte mindenben itt is az időzítés és a sorrend volt a kulcskérdés.
A GPFG ma a világ legnagyobb szuverén vagyonalapja, a norvégok pedig alig több, mint 5 millió fővel birtokolják a globális részvénypiacok közel 1,5%-át. A foszfátmező valószínűleg újabb fejezetet nyit, de ugyanazzal a logikával: nem ráönteni a pénzt a gazdaságra, hanem fenntartható és transzparens módon gyarapítani a nemzeti vagyont generációkon át.
Norvégia története sok egyéb dolog mellett példaként szolgálhat arra vonatkozóan is, hogy hogyan kell jól menedzselni a mázlit.
