A modern gazdaság legalapvetőbb konfliktusai általában mindig ugyanarra a kérdésre futnak ki:
„mennyit bízzunk a piacra és mennyit az államra?”
A laissez-faire (ejtsd: leszé fer) felfogás szerint a válasz teljesen egyértelmű: a piac tudja a dolgát az állam pedig akkor jár el a legjobban, ha nem üti bele az orrát. A vállalatok, befektetők és a fogyasztók a saját érdeküket kiszolgálva – versenyen keresztül – de végső soron a közjót szolgálják. Minél kevesebb az adó, a szabályozás és az állami beavatkozás annál kevésbé torzulnak az organikus piaci folyamatok, vagyis annál hatékonyabban működik a gazdaság.
A 20. század tapasztalatai azonban megmutatták, hogy a „majd a piac megoldja” nem varázsige, hanem valójában csak félmondat. Válságok, egzisztenciális szakadékok, politikai és társadalmi feszültségek emlékeztettek rá, hogy a piac önmagában csak egy mechanizmus nem pedig erkölcsi fölény. Valamiben zseniális, valamiben viszont végtelenül vak. Innen indul a vita a jóléti államról, a szabályozásról, és arról, hogy meddig egészítheti ki vagy fékezheti a piacot a szabályozó anélkül, hogy megölné annak dinamizmusát.
Laissez-faire
A laissez-faire valójában tényleg csak egy félmondat volt: A 18. századi francia kereskedők állítólag így válaszoltak a miniszternek, amikor az megkérdezte, hogy mivel segíthetne az üzletnek:
„Laissez-nous faire” – vagyis hagyjanak minket csinálni.
Ebből a mondatból nőtt ki később egy teljes gazdaságpolitikai felfogás. A laissez-faire lényege, hogy az állam a lehető legminimálisabb szerepet vállalja a gazdasági folyamatok alakításában. A koordináció és az erőforrás-allokáció fő eszköze a piac legyen: az árak, a bérek és a hozamok mozgása.
A klasszikus liberalizmus – Adam Smith és a többiek – szemléletében az egyének saját érdeküket követve, versenyen keresztül jutnak el olyan eredményhez, amely társadalmi szinten is elfogadható.
A laissez-faire világkép néhány egyszerű pillérre épül:
• Az egyén tudja mi a jó neki.
A gazdaság alapegysége a döntést hozó ember: a vállalkozó, a munkavállaló és a fogyasztó. Ők mérlegelnek, alkudoznak, kockáztatnak.
• A piac a nagy dealmaker.
Az árak, a bérek és a profitok nem eldöntött számok hanem piaci alkuk eredményei. Vagyis ha valami túl drága, nem veszik; ha valami túl olcsó, nem éri meg gyártani. A kereslet-kínálatnak a verseny koordináta rendszerén valahol találkoznia kell. Nincs központi tervgazdaság, nincs morális prédikáció csak az egyéni érdekérvényesítés.
• A verseny a fegyelmező erő.
A rosszul gazdálkodó vállalatok lemorzsolódnak, míg az ügyesebbek megerősödnek pontosan úgy, mint a természetben, nincs új a nap alatt.
A verseny szabályai szerint: aki pazarol vagy nem prudensen gazdálkodik az erőforrásokkal azonnal ütést kap a piaci mechnanizmusok révén. Aki viszont hatékony és következetes azt bőségesen megjutalmazza.
• A tulajdon szent, a szerződés kötelez.
Az állam fő feladata a laissez-faire világkép szerint:
a magántulajdon sérthetetlenségének vigyázása, a köz- és jogbiztonság megteremtése és annak következetes és maradéktalan betartása és betartatása. Ez az a minimális keret, ami nélkül a piac szétesne.
A 19. század ipari kapitalizmusában ez az eszmény különösen erősen hatott. Az állam, mint rendfenntartó koncepciója – amely csak a keretrendszert őrzi, de nem gazdálkodik – jól illett az ipari forradalom dinamikájához. Vasútvonalakat, gyárakat, bankokat stb. hozott létre, a munkafeltételeket a munkaadó és a munkavállaló közötti alku alakította.
Papíron ez egy elegáns, logikus rendszer: decentralizált döntéshozatal, gyors alkalmazkodás és magas hatékonysági potenciál.
A valóság viszont – és itt nyílik ki a következő fejezet – nagyon hamar rávilágított, hogy amit a piac jól csinál, azt tényleg zseniálisan csinálja, de vannak átfogó, főleg társadalmi perspektívájú területek ahol kifejezetten veszélyes rábízni minden döntést.
A jóléti állam – amikor az állam nem csak biztonsági őr
Ha alaissez-faire a piac hitének tiszta formája akkor a jóléti állam ennek a világképnek a józan másnapja. Az a pont ahol a kollektív társadalom kimondja: rendben, legyen verseny, legyen profit, legyen kockázat – de(!) nem bármi áron.
A jóléti állam lényege, hogy az állam tudatosan magára vállal bizonyos társadalmi kockázatokat: betegség, munkanélküliség, öregkor, gyermekvállalás stb. – és ezeket adókból, járulékokból finanszírozott állami újraelosztáson és közszolgáltatásokon keresztül fedezi. Nem bízza kizárólag a piacra, hogy ki fér hozzá az egészségügyhöz, az oktatáshoz vagy a minimális megélhetéshez.
A jóléti állam nem tagadja a piac jelentőségét (sőt!), de azt mondja: vannak olyan területek ahol a tiszta piaci mechanizmusok nem veszik figyelembe az össztársadalmi szempontokat. Ilyenkor lép be az állam, mint kollektív biztosító és újraelosztó.
A jóléti állam nem egy szép elméleti kézikönyvből, hanem is nagyon gyakorlati konfliktusokból nőtt ki. A 20. század nagy válságai, háborúi és tömegtársadalmi problémái mind ugyanabba az irányba tolták a politikát: ha nincs valamilyen szociális háló egyszerűen szétesik a társadalom és vele együtt a piac is.
A II. világháború utáni nyugat-európai társadalmi kompromisszum is nagyjából erre épült: legyen kapitalizmus, legyen verseny de egy erős jóléti komponenssel amit az állam biztosít.
Elméleti szinten ez annyit jelent, hogy a laissez-faire logikáját kiegészítették még egy dimenzióval. A jóléti állam tehát nem felszámolni akarja a piacot, hanem csak tompítani annak elkerülhetetlen, társadalmi mellékhatásait: csillapítani az egyenlőtlenségeket, kisimítani a ciklusokat és produktív humán tőkét építeni, mert hosszútávon ez az igazi gazdasági erőforrás.
Ellentmondások – amikor két logika egymásnak feszül
A probléma ott kezdődik amikor a két logika már nem kiegészíti hanem kölcsönösen zavarja egymást.
A piac azt mondja: engedj szabadon, majd fegyelmez minket a verseny!
A jóléti állam pedig azt hogy: nem engedhetem, hogy a fegyelmezésből a végén kivégzés legyen.
Az első törésvonal nagyon földhöz ragadt: védelem vagy teher?
Minél több biztonságot épít be az állam annál magasabb adót és járulékokat kell szednie. A skandináv modell addig működik amíg az emberek elhiszik, hogy a drága államot valóban visszakapják a közszolgáltatások és a szociális háló minőségében. Amint ez a hit bármilyen okból repedezni kezd ugyanaz a rendszer hirtelen megszűnik közteherviselésnek lenni az emberek fejében és inkább legális lehúzásként fognak tekinteni rá.
A másik ellentmondás az ösztönzők perspektíváján manifesztálódik.
A jóléti állam azt mondja: nem engedem, hogy egyetlen rossz döntés tönkretegye az életedet – és ebben azért lássuk be, igaza van.
De(!) ha túl bőkezűen kipárnázza a padlót és ezáltal nem fáj az esés, akkor nagyon könnyen elhalványul a különbség aközött, aki dolgozik, kockáztat s tanul és aközött, aki mindezt nem teszi.
Tehát a rendszer ami eredetileg a félelmet akarta csökkenteni, lassan a felelősséget is elkezdi ami kihatással lesz a kollektív versenyképességre, ezáltal a piacra is.
A harmadik törés a politikai időtáv. A szépen hangzó ígéretek mindig most népszerűek, a számla viszont jellemzően csak később érkezik. Ma tapsot hoz egy újragondolt, nagyvonalú nyugdíjreform vagy támogatási program, de a demográfiai lejtmenet, a folyamatos költségvetési problémák csak évek múlva válnak igazán fájdalmassá. Így születnek azok a rendszerek amik kívülről nagyvonalúnak tűnnek, a gyakorlatban viszont csak úgy tarthatóak fenn, ha valahol elsunnyogjuk az igazságot: deviza leértékeléssel, inflációval, eladósodással amit a jövő generációi fognak megfizetni.
A piac természete szerint különbséget tesz – jutalmaz és büntet, szelektál és rangsorol.
A jóléti állam természete szerint tompítja a különbségeket és azt mondja, hogy egy ponton túl a bukás már nem csak piaci üzenet, hanem össztársadalmi kockázat.
A modern kapitalizmus két erő, a piac és az állam kötéltánca: mennyi különbség fér bele, meddig engedjük futni a versenyt és hol kezdődik az a zóna amikor a gazdasági történések már kilépnek a közgazdaság ernyője alól és morális kérdéskörré lesznek.
