A jövőt mindig túlépítjük, avagy a technológiai forradalmak és a túlberuházások logikája
Vasút, internet, AI: miért épül előbb jókora túlkapacitás, és csak jóval később fejlődik hozzá a kereslet?
Van egy furcsa törvényszerűség a kapitalizmusban, miszerint amikor megjelenik egy új technológia a tőke úgy áramlik bele, mintha nem lenne holnap. Bankok, vállalatok, befektetők egyszerre akarnak felülni a vonatra, és az eredmény szinte mindig ugyanaz volt: túl sok beruházás, túl gyorsan ami kedvezőtlen megtérüléseket hozott, legalábbis rövidtávon.
Ha egy lépést hátralépünk és kizoomolunk akkor viszont kiderül, hogy a túlberuházás nem is egy „hiba”, hanem a rendszer működésének velejárója. A buborékok általában előre megfinanszírozzák azt az infrastruktúrát, amin majd a későbbi valódi gazdasági növekedés felfut.
Miért őrül meg a tőke az új technológiák körül?
A nagy technológiai ugrások nagy történeteket mesélnek.
A tőke az egyszerű és pozitív sztorikat szereti, például:
A vasút kapcsán, hogy összekötjük a városokat, felrobban az áruforgalom és dübörögni fog a gazdaság
vagy az internet kapcsán, hogy minden business online lesz
vagy napjaink legforróbb sztorija az AI perspektíváján, hogy minden szellemi munkát kiválthat záros hátaridőn belül és brutális termelékenység növekedés lesz.
A gond nem is az szokott lenni, hogy ezek a sztorik hamisak vagy mégsem következnek be, hanem, hogy senki sem tudja előre pontosan, hogy milyen gyorsan fog elterjedni, hogyan fogják monetizálni, és hogyan maradnak talpon amikor jön a „kijózanodás”, mert jönni fog…
A tőke ilyen helyzetekben nem racionalizál, hanem sokkal erősebb a FOMO.
„Ha kimaradok vagy nem ruházok be eleget akkor eltaposnak a versenytársak„
Ez a gondolat egyéni szinten tök logikusan és racionálisan hangzik, viszont kollektíven egytől egyig túlberuházásokhoz vezetett. Na de rossz az egyáltalán?
A verseny logikája szerint nem az nyer, aki óvatos
Amikor megjelenik egy új technológia, a nagyvállalatok fejében nem azok a kérdések futnak keresztül, hogy „megéri-e egyáltalán ez a beruházás?„, hanem, hogy „megengedhetem-e magamnak, hogy ne tartsam a lépést a versenytársakkal?„
Ez nem a megtérülésről szól, hanem sokkal inkább egy pozícióharc. A jövőt senki sem látja előre, de ha a versenytársad sokkal többet fektet az új technológiába, mint te akkor jó esély van rá, hogy 3-5 éves távon feladod a versenyképességedet. Ha te nem húzol optikai hálozatokat, nem építesz óriás adatközpontokat, vagy nem fektetsz vasutat, miközben a versenytársaid igen akkor azt kockáztatod, hogy kiárazódsz a piacról. Itt a logika nem az, hogy most kockáztatunk x milliárd dollárt, hanem hogy ha most nem lépünk akkor lehet, hogy feláldozzuk a jövőt.
Ebből a perspektívából már nem is hangzik hülyeségnek a túlberuházás, sokkal inkább érződik racionális védekezésnek.
Játékelméletben: a klasszikus fogolydilemma
Képzeljünk el fiktív vállalatokat akik a gazdasági tápláléklánc csúcsán helyezkednek el és megjelenik egy új technológia.
Két választásuk van: beruháznak, vagy kivárnak.
Ha mindenki beruház, akkor túl nagy kapacitás fog kiépülni ami alacsony megtérüléseket fog eredményezni, azaz minden vállalat szenvedni fog.
Ha az egyik beruház, a többiek kivárnak akkor a beruházó megszerzi az előnyt és olyan pozícióba kerül, hogy ő mentizálhatja a piacot, miközben a kivárók lemaradnak.
Ha senki sem ruház be, akkor kockáztatják, hogy egy harmadik játékos beelőz és kezdődik elölről a dilemma.
Mivel egyik sem lehet biztos abban, hogy a másik szintén óvatos lesz, végül szinte mindig ugyanaz a helyzet áll elő: giga beruházások, és ömlik a pénz az új technológiába. Inkább beszállok drágán, minthogy kimaradjak – jeligére.
Ezért fogolydilemma: az egyetlen egyénileg logikus döntés kollektív túlzáshoz fog vezetni.
A pionír státusz és a vár árkok logikája
A technológiában nem lineárisan nő egy vállalat előnye.
Minél több felhasználód van, annál erősebb a pozíciód, mert annál több adatod van. Minél több adatod van, annál jobb termékeket tudsz fejleszteni. Minél több jó terméket fejlesztesz, annál nagyobb lesz a hozzád kapcsolódó ökoszisztéma és annál nehezebb lesz téged lecserélni.
Nem az a dilemma, hogy megtérül-e az az új adatközpont amit építesz, hanem, hogy ezzel milyen mély árkot ásol a versenytársaid elé.
Ezért hajlandóak a nagyvállalatok ilyen helyzetekben túl korán, túl nagyot, és túl drágán beruházni. Nem a megtérülés a lényeg, hanem hogy előnyt szerezz.
Az emberi része ezeknek a sztoriknak nagyon triviális: a nagyvállalati vezető is csak ember, avagy még senkit nem rúgtak ki azért, mert azt csinálta amit mindenki más.
Egy CEO, vezérigazgató stb. fejében ilyenkor a tipikus gondolat, hogy „ha én nem fektetek az új technológiába és a cég emiatt lemarad akkor engem rúgnak ki. Ha viszont fektetek és végül kiderül, hogy túl sokat és túl drágán fektettem be aminek rossz lett a megtérülése akkor maximum egy enyje-benyje lesz, mert mindenki más is ezt csinálta.”
Ez a karrierrizikó logikája, hogy az a legkisebb személyes kockázat, ha úgy hibázol ahogy a többiek. Ha egyedül óvatoskodsz akkor sokkal nagyobb kockázatot vállalsz, mert ha tévedsz akkor egyedül vagy a pódiumon és mindenki rád fog mutogatni.
Ez a pszichológiai jelenség is azt erősíti, hogy a nagyvállalat inkább megy bele egy kollektív beruházási versenybe, mint egyedül maradjon kimaradóként.
Történelmi kitekintő
A 19. század gigaprojektje: a vasút
A vasút előtti szállítmányozás jellemzően a szekérre és a folyami hajókra korlátozódott. Ezenfelül nagyon erős szezonalitás jellemezte, hiszen nem lehetett az év minden napján útra kelni.
A vasút ezeket oldotta meg. A hosszú napokból, adott esetben hetekből, órák lettek. A szezonalitás eltűnt, a vas nem fázott a leghidegebb téli napokon sem. Az elszigetelt régiókat is bekapcsolta a kereskedelembe. Ebből lett a vasút-láz.
A 1840-es évek Angliájában a vasút már bizonyított. A szállítmányozási idők a töredékére csökkentek, és megjelent a turizmus csírája is: a személyszállítás.
Hirtelen vállalatok tucatjai alakulnak kizárólag vasútfejlesztésre, és ezek nagy része tőzsdére megy. A kisbefektetők öntik a pénzt a vasútrészvényekbe és úgy pörög hálózatbővítés, mintha nem lenne holnap. A végére rengeteg párhuzamos, gazdaságilag teljesen értelmetlen vasútvonal épült, olyan térségekbe is ahol a tényleges forgalom sosem fogja kitermelni a bekerülési költségeket. A 1840-es évek végére beütött a realitás. Egyre több projekt állt le, a részvényárfolyamok meredeken estek, csődök és leírások jöttek. A kisbefektetők egy szélesköre vesztette el a teljes megtakarítását. Ugyanez játszódott le az USA-ban és számos fejlett országban is.
A 20. század vasútja: az internet
Az 1990-es években az internet nagyjából ugyanazt az ígéretet hozta, mint a vasút hajdanán. Összeköt mindent mindennel: a cégeket a vevőkkel, az embereket egymással. A narratíva egyszerű volt.
Ekkortájt kezdődött igazán a dotcom láz. – lásd részletesebben.
Hatalmas optikai kábeleket fektettek, szerverparkokat építettek. Rengeteg vállalat jött létre amik úgy mentek tőzsdére, hogy gyakran még üzleti tervük sem volt. A befektetők mindent felértékeltek aminek csak felmerült a neve kapcsán, hogy internet.
A távközlési infrastruktúra építése őrületbe csapott át. Olyan helyeken fektettek gerinchálózatokat (sokszor egyszerre többet különböző cégek) ahol a forgalom tényszerűen minimális volt.
Napjaink legforróbb topicja: az AI
A vasút és az internet után a harmadik legnagyobb beruházási sztori vitán felülállóan az AI. Pontosabban ilyen horderejű beruházási hullám még nem volt az emberiség történelmében. Az AI nem csak szoftveres játék, kő kemény infrastruktúra és hardver-állomány van mögötte. A világ legnagyobb techvállalatai éves szinten több száz milliárd dollárt ruháznak be, chipekbe, adatközpontokba, energiakapacitásba és fejlesztésekbe amit egyelőre nem tudnak megfelelően monetizálni.
A narratíva ugyanaz, mint 25 éve az internetnél vagy, mint 200 éve a vasútnál.
A technológia fejlődik, a körülmények változnak, de az emberi pszichológia örök.
A jövőt túlépítjük, de ezzel meg is finanszírozzuk
Nem először játszuk ezt a játékot.
A 19. századi vasút-őrület, a 20. századi elektromos infrastruktúrája, a dotcom láz és az optikai kábelek, valamint napjaink hatalmas adatközpontjai ugyanarra emlékeztetnek:
Rövid távon, gazdasági szempontból mindig úgy tűnik, hogy túl sokat, túl drágán és túl korán ruházunk be. Hosszabb távon viszont ezek a túlkapacitások adják azt a hátteret amin a gazdaság a következő szintre tud lépni. Az optikai kábeleket sem használtuk ki amikor fektették őket, de 10-15 év után hozzáfejlődött a kereslet a kínálathoz.
A technológiatörténet végig ugyanazzal a refrénnel szól:
Először túl sokat képzelünk bele ami után túl sokat ruházunk be és végül valahogy belenövünk abba amit túltoltunk.
A kapitalizmus furcsa őszintesége, hogy ha kell akkor gazdasági buborékokkal fizetteti ki a jövő alapjait. Nem ígéri, hogy igazságos lesz csak azt, hogy nem áll meg.
Ebből a történetből talán két józanságot érdemes hazavinnünk.
Az egyik, hogy mindig érdemes gyanakodni amikor minden szereplő ugyanarra fut. Az Apple helyzete nagyon szépen bemutatja, hogy nem féltetlenül probléma, ha közel sem költenek annyit AI-ra, mint mások, de erről majd talán egy másik cikkben.
A másik, hogy lehet úgy is igazad, hogy közben veszítesz rajta. Hiába térültek meg végül a túlépített vasúti hálózatok vagy optikai kábelek, sok idő telt el amire a kereslet hozzá tudott fejlődni a kinálathoz.
Sok idő, ami alatt hatalmas leírások söpörtek végig a szektoron és rengeteg vállalat ment csődbe. Olyan vállalatok akiknek igazuk volt. Igazuk, csak rosszkor.
Az időzítés legalább annyira kulcstényező, mint az, hogy igazad van-e vagy sem.
