Volt idő, amikor a különböző hatalmak vagy birodalmak helyét könnyű volt bejelölni a térképen. Fővárosokhoz, hadseregekhez, nyersanyagmezőkhöz stb. kötöttük. Aki a területet, az energiát és a pénzt uralta az írta a szabályokat.
Ma már ez nem látszik ilyen kristálytisztán.
A hatalom ott van a felhőben: a szerverparkok mélyén, tengeralatti kábelekben, félvezetők ellátási láncában, operációs rendszerekben és algoritmusokban amelyekre országok, nagyvállalatok és átlag emberek is építik a mindennapjaikat.
Persze jogilag lehet szuverén egy ország, de ha közben nagyvállalatok által birtokolt és működtetett infrastruktúrára támaszkodik a mindennapi működésében akkor ez igencsak kettős érzetet kelt.
Ebben az új világrendben a közepes hatalmak helyzete különösen érdekes. Nem elég erősek ahhoz, hogy alakítsák a szabályokat, de elég nagyok ahhoz, hogy legyen némi alkupozíciójuk. Egy közepes hatalom önmagában kevés a teljes autonómiához, de eldöntheti, hogy melyik területen akar függni és melyikben – jobb esetben – pótolhatatlan szereplővé válni.
A 21. században a következetes nemzetstratégia talán fontosabb, mint valaha.
Kezdjük az elején: kik azok a közepes hatalmak?
Manapság már nem a földrajzi méretet, a népességszámot vagy a GDP-t jelenti. A világunk jelenlegi formájában sokkal fontosabb az, hogy ezen országok hol és milyen pozícióban helyezkednek el a nemzetközi rendszerben.
Ide sorolható például Törökország, Dél-Korea, Ausztrália, Kanada, Szaúd-Arábia, Lengyelország vagy Hollandia is. Ezek minden szempontból nagyon különböző országok, mégis közös bennük, hogy mindegyiknek van valamilyen ütőkártyája a nemzetközi színtéren.
Törökország ütőkártyája például a földrajzi helyzete, aminek köszönhetően egyszerre kapu Európa, a Közel-kelet, a Fekete-tenger és Közép-Ázsia felé. Dél-Korea ipari specializációban erős, a félvezető és az akkumulátor-technológiában sokkal nagyobb súlya van, mint amit az ország puszta mérete indokolna. Ausztrália előnye a nyersanyag készleteiben és a földrajzi pozíciójában rejlik.
Kanada ütőkártyája a természeti erőforrások, az energia, az élelmiszertermelés, valamint az USA-hoz való szoros gazdasági (de nem teljesen alárendelt!) kapcsolódás. Szaúd-Arábia energiában jó, Lengyelország földrajzilag és politikailag fontos szereplő Európa és a NATO keleti-peremén, Hollandia helyzete pedig azt mutatja meg, hogy egy viszonylag kis ország is lehet stratégiailag nélkülözhetetlen, ha egy kulcstechnológiában – az ASML (magasan a legértékesebb európai tőzsdei vállalat) révén a félvezetőgyártó gépek piacán – megkerülhetetlen szereplővé válik.
Itt már kirajzolódhat mindenkinek, hogy a közepes hatalmak ereje nem abszolút, hanem sokkal inkább területspecifikus és ez különbözteti meg őket leginkább a kisállamoktól. A kisállamok általában kénytelenek alkalmazkodni a környezetükhöz, és ha nem tudnak a hozzáadott érték görbén magasabb pozícióba kerülni akkor csak sodródni fognak a világ eseményeiben, a közepes hatalmak viszont bizonyos helyzetekben alakítani is tudják azt. Ez a legnagyobb különbség egy kis és közepes hatalom között: amíg egy kisállam csak tehetetlen uszadékfaként sodródik a világ eseményeinek folyamában, a közepes hatalom bizonyos területeken alkupozícióban van.
Kik a hiperskálázók?
Olyan hatalmas, nemzetközi – főként technológiai – vállalatok, amelyek nem pusztán szolgáltatást adnak el, hanem komplett ökoszisztémák biztosítása révén válnak megkerülhetetlenné. Felhőszolgáltatásaikra, adatközpontjaikra, operációs rendszereikre, AI-modelljeikre, fejlesztői platformjaikra és szoftveres ökoszisztémáikra ma már államok, bankok, kórházak, nagy- és kisvállalkozások is építik a mindennapi működésüket.
Nem klasszikus gyarmati függés, de nagyon hasonló és válsághelyzetben ugyanúgy stratégiai kérdéssé válhat.
Ide tartozik például a Microsoft, az Amazon, a Google, az NVidia, A Meta, az Apple és ma már az OpenAI – a.k.a. ChatGPT – is.
Milyen lehetőségeik vannak a mai világrendben?
Egyszerre szűkebb és tágabb, ha van ennek így értelme.
Szűkebb, mert a legfontosabb globális rendszereket és infrastruktúrákat – pénzügyi rendszerek, félvezetőipar, felhőszolgáltatások, AI technológia, szerverparkok, katonai és energiapiac – néhány nagyhatalom és hiperskálázó uralja.
Ezzel szimultán ugyanakkor valamelyest tágabb is, mert a világ már nem egyetlen központ köré koncentrálódik – mint pl a hidegháború után Amerikához, vagy a 19. században a Brit birodalom köré – és a nagyhatalmi verseny repedések nyit ki amikben a kellőképpen felkészült közepes hatalmak alkupozíciót találhatnak.
A legkézenfekvőbb, vagy mondhatnám, leglustább lehetősége a közepes hatalmaknak a lavírozás a nagyhatalmak és a hiperskálázók között. Nyilván, ha minél több irányba vannak jó diplomáciai kapcsolatai az hatalmas előny, de csak egy bizonyos határig. Egy közepes hatalom nem engedheti meg magának az autonómiát, de a teljes kiszolgáltatottságot sem, mert akkor kisállammá silányul.
A második (szerintem legjobb) lehetőség a specializáció, vagyis amikor egy nélkülözhetetlen területen kulcsszereplővé válik. Erre a már említett Hollandia eklatáns példa. A félvezetőiparban megkerülhetetlen szereplő és hatalmas súlya van a teljes globális láncolatban.
Tehát aki egy szűk stratégiai keresztmetszetet birtokol vagy legalábbis nagyon erős szereplője annak – legyen az a félvezetőipar, a chipgyártás, az energia, a ritkaföldfém vagy a mezőgazdaság stb. – az már nem csak alkalmazkodik a dolgok alakulásához, de valamelyest alakítani is tudja azt.
A következő lehetőség unikálisabb, mert földrajzi adottságokat kíván. A regionális szerepépítés akkor tud igazán erős alapokon állni, ha pl régiós csomópont tud lenni az adott ország. Erre talán a legjobb példa Törökország helyzete ami egyszerre kapu Európához, a Közel-Kelethez, a Kaukázushoz, illetve Közép-Ázsiához is, valamint a Boszporusz és a Dardanellák révén ellenőrzi a Fekete-tenger kijáratát is.
Ebben az az igazi erő, hogy földrajzi adottságaiból fakadóan Törökország képes maga köré szervezni a régió működését. Törökországhoz hasonló még Egyiptom helyzete a Szuezi-csatorna miatt, vagy Indonézia a Csendes és az Indiai-Óceán közötti átjárói miatt. De ide tartozik még pl Irán, Marokkó és Vietnám is.
Lehetőségként felmerül még a koalícióépítés. Egy-egy közepes hatalom önmagában korlátozott, de együtt már szabályokat képesek formálni. Ez az Európai Unió egyik ereje. Önmagában Németország sem feltétlenül kapna helyet az asztalnál, de együtt olyan piacot képviselnek az európai országok amelyhez a legnagyobb hiperskálázók is kénytelenek alkalmazkodni. Ez amolyan erőhatványozó tényező a közepes hatalmak esetén, de megérne egy misét önmagában az is, hogy mennyire hatékony az Európai-Unió a jelenlegi formájában. (spoiler: nem az)
Szóval a közepes hatalmak előtt, több út állhat és nincs egyetlen örök igazság. A közös pont az, hogy mindegyiküknek választ kell adnia a nemzetstratégiai kulcskérdésre, vagyis hogy miben lesz nélkülözhetetlen (ez nagyon fontos) és miben hajlandó függni másoktól.
Függni, nem kiszolgáltatódni!
Miért most?
Mert az elmúlt években egyszerre roppant meg a globalizáció eszméje és szimultán gyorsult fel a technológiai koncentráció. A COVID megmutatta az ellátási láncok sérülékenységét, az ukrajnai háború újra központi kérdésse tette Európában az energia és a katonai biztonságot, illetve az amerikai-kínai verseny a félvezetőktől az AI-ig több területet geopolitikai fegyverré alakított. A közepes hatalmaknak itt kulcsfontosságú tisztán látniuk, hogy melyik függőségük válhat stratégiai kockázattá.