Magyarországon a vagyonadó kérdése jelenleg a közélet egyik legforróbb témája. Várhatóan az idén októberben debütáló 2027-es költségvetésnek már a részét fogja képezni.
A TISZA-kormány programjában ugyanis ezzel (is) szeretnék a közteherviselést igazságosabbá tenni, vagyis a nagyobb vagyonokat erősebben bevonni az állam finanszírozásába. Az alapgondolat abszolút védhető és első hallásra valószínűleg megdobogtat minden állampolgári szívet (mármint azokét akiket nem érint).
Viccet félretéve a kérdés valóban jogos. Hogy lehet úgy alakítani az adórendszert, hogy a felhalmozott vagyon jobban be legyen csatornázva a közteherviselésbe, miközben nem üldözi el a tőkét?
A klasszikus vagyonadó, amikor a nettó vagyont akarja a politikai vezetés megadóztatni, viszont nagyon veszélyes terep. Politikailag könnyű róla beszélni és egészen biztosan mély szimpátiát vált ki az átlagválasztóból, viszont technikailag nagyon nehéz jól csinálni.
Egy rosszul kivitelezett vagyonadó elriaszthatja a tőkét, büntetheti a hazai szereplőket (ezzel helyzetbe hozva a külföldi tulajdonú cégeket) és likviditási gondokat is okozhat.
A vagyonadó kontextusát tekintve egyszerre akar szólni igazságosságról, a politikai tőke és kohézió megerősítéséről és gazdasági haszonról, viszont nagyon könnyen lehet belőle egy látványos, rosszul célzott, káros politikai eszköz is. Egy ilyen adónál ugyanis politikailag rendkívül nehéz utólag beismerni, hogy rosszul lett megtervezve. Ha már egyszer a társadalmi igazságosság zászlaja alatt vezetik be, onnantól minden korrekció magyarázkodásnak tűnhet, ami igencsak hitelromboló tud lenni.
Nézzük meg, hogy hogyan lehet érdemes hozzányúlni a vagyonadó kérdéséhez.
Biztosan a vagyonadó a legjobb eszköz?
A vagyonadó mögötti igazságossági igény abszolút érthető. Ha valaki jelentős magánvagyonnal rendelkezik, miközben a közterhek nagy része továbbra is a munkajövedelmeket terheli, jogosan merülhet fel, hogy a vagyonosabbak nagyobb részt vállaljanak a közteherviselésből.
A kérdés egyáltalán nem az, hogy ez a társadalmi igény legitim-e (teljesen az) hanem, hogy a klasszikus vagyonadó-e erre a legjobb eszköz.
Ugyanis a nettó vagyon évenkénti megadóztatása rengeteg technikai problémát vet fel. Hogyan értékeljük a nem tőzsdei cégeket, szabadalmakat, licenceket, hosszú távú szerződéseket, szerzői jogokat, a különféle immateriális javakat, egy nagy értékű de alacsony jövedelmet termelő ingatlant stb.? Hogyan értékeljük a piaci viszonyokat amik a mai hektikus geopolitikai adok-kapokban nagyon gyorsan megváltozhatnak és már egyből nem annyit ér a cég, mint múlthéten.
Illetve hogyan kezeljük azt aki papíron vagyonos ember, de nincs likvid pénze, mert a vagyona cégekben, műtárgyakban, ingatlanokban van? Tehát nincs likviditása amiből be tudná fizetni a vagyonadót.
Másfelől egy rosszul megtervezett vagyonadó versenyhátrányba hozza a hazai szereplőket. Hiszen a magyar tulajdonú vállalkozásoknak még a vagyonadót is ki kell majd gazdálkodnia, míg a külföldi tulajdonú cégeknek nem, ami árazási előnyt biztosít, így ugyanazon a piacon kisebb teherrel versenyezhetnek. Így nagyon könnyen nem a láthatatlan offshore-vagyont, hanem az itthon épített hazai tulajdonú cégeket találná el a vagyonadó, ami sem társadalmi, sem nemzeti szempontból nem lehet érdek.
Véleményem szerint nem a nettó vagyonállományt kellene megcélozni, hanem az ezen vagyonokból származó jövedelmet.
Ilyen lehetne például a tőkejövedelmek (árfolyamnyereség, osztalék, kamat, ingatlan bérbeadás) bizonyos évesített szint feletti plusz adóztatása, illetve a társasági adó megemelése szintén bizonyos árbevétel és eredményességi szint felett. Azért árbevétel is és nem csak pusztán eredmény alapú lenne a szűrő, mert az eredmény sokkal könnyebben torzítható, míg az árbevétel egy nyersebb adat.
Példa kedvéért mondjuk akinek évente több, mint 50 millió Ft (vagy 130-150 ezer euró) aggregált tőkejövedelme van, az az 50 millió Ft feletti rész után, már nem csak a 15% SZJA-t, hanem egy extra 5 vagy 10%-os méltányossági adót is megfizetne.
A társasági adó esetén ez az árbevételi küszöb lehetne mondjuk 10 millió euró. Azért euró, mert így stabilabban és nemzetközileg is összehasonlíthatóbban lehet mérni a cégeket, és kevésbé torzul az árfolyamváltozás miatt. Ezen küszöb felett 12%-ra emelkedhetne a TAO, 50 millió euró felett pedig 15%-ra.
Nagyjából ez a 10 millió eurós árbevételi küszöb az a méret amikor már az adott vállalat jellemzően strukturált működéssel, érdemi piaci pozícióval és komolyabb pénzügyi apparátussal rendelkezik.
Ez egyszerűbb és igazságosabb megoldás, mint a klasszikus vagyonadó, mert nem kell évente felbecsülni sem az államnak, sem önbevallásos alapon, hogy kinek mennyit érnek a különböző vagyonelemei. A rendszer tényleg csak ott avatkozna be, ahol már tényleges gazdasági teljesítmény jelenik meg.
Önmagában viszont az árbevételt alapul venni olyan szempontból nem igazságos, hogy szektoronként nagyon eltérhet az eredménytermelő képesség. Pl egy kereskedelmi vagy feldolgozóipari vállalat általában pár százalékos eredményhányaddal működik, míg egy tech vagy tanácsadó vállalatnál nem ritka a 30-50%-os eredményhányad sem.
A magasabb társasági adókulcs belépési feltétele az árbevételi küszöb átlépése lenne. Fontos, hogy ez továbbra sem árbevételi adó lenne, hiszen az adóalap továbbra is az eredmény maradna.
Ehhez viszont kulcstényező, hogy a kapcsolt vállalkozásokat is monitorozni kell, mert az eredmény könnyen „menedzselhető” úgy, hogy az a tulajdonosoknak kedvező legyen. Pl. az egyik cég fizet a másiknak különféle menedzsmentdíjat, jogdíjat, bérleti díjat, licenc vagy tanácsadói díjat, vagy amortizációval optimalizál, vagy akárcsak egyszerűen olyan költség és beruházási struktúrát alakítanak ki, amitől papíron jóval kisebb lesz az eredmény, de a valós piaci ereje és fizetőképessége nem csökken.
Például egy 12 millió eurós árbevételű cég, amely papíron csak 3%-os eredményhányaddal működik, de közben meg jelentős díjakat fizet ki kapcsolt vállalkozásoknak már más megítélés alá esne. Ezzel szemben egy valóban alacsony eredményhányaddal működő kereskedelmi vagy logisztikai vállalatot nem kellene automatikusan csak azért extra adóval sújtani, mert nagy forgalmat bonyolít. Ezért fontos, hogy iparági átlagokat kell alapul venni és nem ugyanazt a szabályrendszert ráhúzni egy szoftver vagy tanácsadó cégre, mint egy kiskereskedelmi vállalkozásra.
A profitabilitást sem a sima adózott eredmény, hanem többéves szektorális átlagos EBITDA-margin alapján kellene meghatározni.
Természetesen az EBITDA sem tökéletes mutató, de jobban megmutatja a vállalat valódi pénztermelő képességét és kevésbé torzul a finanszírozási szerkezettől, az adóoptimalizálástól vagy az amortizációval való bűvészkedéstől.
Az első szűrő az árbevétel lenne, a második az iparági profitabilitás, a harmadik az osztalékkifizetések és a tulajdonosi jövedelem, a negyedik pedig a kapcsolt vállalkozások közötti tranzakciók.
Fontos, hogy az árbevétel küszöb átlépése alapján a magasabb TAO automatikusan életbe lépne. Ugyanakkor a vállalatoknak lenne egy bizonyítási lehetőségük amivel esetlegesen az alacsonyabb kulcsban maradhatnának. Például, ha a vállalat bizonyítani tudja, hogy az elmúlt 3 évben az iparági átlaghoz képest jelentősen alacsonyabb EBITDA-margin mellett, nagy tőke- vagy készletigényű, erős versenyben működő tevékenységet végez akkor maradhatna az alacsonyabb kulcsnál vagy csak részleges emelés alá esne.
Vagyis nem az lenne a cél, hogy az adórendszer büntesse a növekedést, sőt! Magyarországnak kifejezett érdeke, hogy minél több hazai vállalkozás nőjön ki a klasszikus kkv létből és legyen egy erős középvállalat, majd akár idővel regionális szereplő. Egy rossz adóstruktúra pont ezt a folyamatot fojtaná meg. Vagyis a deklarált cél sokkal inkább az, hogy egy bizonyos méret felett az állam lássa, hogy hol keletkezik valódi fizetőképesség, mert nem ugyanaz egy magas árbevételű, de alacsony marginnal működő, tőkeigényes vállalat, mint egy magas marginú, kevésbé tőkeigényes, de jelentős osztalékot termelő vállalat.
A tőkejövedelmeknél ugyanez a logika. Nem a kisbefektetőre kell célozni, aki évente néhány százezer vagy pár millió forint árfolyamnyereséget realizál, hanem azokat akiknél a tőkejövedelem már nem csak fizetéskiegészítés, hanem jelentős gazdasági erő.
Öröklés és ajándékozás
Erről is érdemes pár szót ejteni, mert a nagy vagyonok esetén az örökösödési adó is egy sokkal védhetőbb megoldás, mint a klasszikus vagyonadó. Magyarországon jelenleg az egyenes ági rokonok között nincs semmilyen örökséget terhelő illeték, vagy adó.
Az örökösödési adó akkor sarcolja meg a vagyont amikor az generációk között átszáll.
Egy bizonyos értékhatár felett belépő progresszív örökösödési adórendszer sokkal igazságosabb, mint a nettó vagyon évenkénti megadóztatása.
Olyan szempontból is hasznos lehet, hogy az egy generáció által felépített vagyon ne betonozza be – legalábbis befektetett munka nélkül – az elitpozícióba a családot.
Egyfajta ösztönző lenne arra vonatkozóan, hogy az örökösök működtessék is a vagyont ne csak éljenek belőle.
Fontos a nagyon következetes tervezés, mert ha a vagyon cégértékben van akkor nem lenne életszerű, hogy az örökösnek el kell adnia a családi vállalkozást ahhoz, hogy kifizesse az örökösödési adót. Ilyen esetekben lehetne halasztást vagy több éves részletfizetést kérni, vagy akár olyan szabályrendszert hozni, hogy amíg a vállalkozás működik, munkahelyeket tart fenn és nem vonnak ki belőle nagy osztalékot addig az adófizetés is kedvezményes vagy halasztott formában történik.
Az örökösödési adó lényege, hogy a nagy családi vagyonokat ne lehessen teljesen köztehermentesen generációról generációra örökíteni, miközben a társadalom oroszlánrésze bérből és fizetésből finanszírozza az állam működését. A lényeg, hogy bizonyos vagyonméret felett az öröklött gazdasági előnyből a közösség is kapjon egy méltányos részt. Azt gondolom ez védhető és elfogadható álláspont.
Adminisztrációs költség és állami kapacitás
Végső soron arról is érdemes beszélni, hogy ez milyen erőforrásokat igényelne ez az állam részéről. Minél több vagyont akar látni az állam, annál bonyolultabbá és költségesebbé válik a rendszer. Értékbecslések, viták, fellebzések, vagyonnyilvántartások vezetése, külföldi struktúrák ellenőrzése és ezek rendszeres felülvizsgálata nagyon komoly állami kapacitást igényelnek. Ha túl sok errőforrást emészt fel az adó beszedése és túl sok vitát generál akkor könnyen előállhat az a helyzet, hogy a vagyonadó politikailag látványos, de a nettó költségvetési hatás csalódást keltő lesz.
Az az adó a jó adó – azon felül, hogy igazságos – ami könnyen beszedhető és nehezen kijátszható.
A bemondáson alapuló vagyonadó meg hát…:)
Aki kevésbé tájékozott vagy dörzsölt és kevésbé mobil az fizet majd valamennyit, aki viszont komolyabb céghálóval és külföldi strukturával rendelkezik az úgy is kibűvészkedi magát alóla, vagy legalábbis jelentősen csökkenteni fogja az adóalapját.
Politikailag viszont elmondhatja majd a kormányzat, hogy ő megcsinálta amit a programjában beígért, de ennek a nettó költségvetési haszna maximum kerekítési hiba lesz. A hosszútávú megoldás a versenyképesség javítása lesz.
Külföldi tapasztalatok
A vagyonadóval kapcsolatban érdemes górcső alá venni a külföldi tapasztalatokat is, mert Európa már lefutott néhány kört ebben a témában.
1990-ben 12 OECD ország vetett ki klasszikus nettó vagyonadót, mára ezekből csak néhány tartotta meg. Európában lényegében Norvégia, Spanyolország és Svájc ahol még mindig működik vagyonadó.
Próbálkozott vele többek között Ausztria, Dánia, Németország, Hollandia, Finnország, Luxemburg és Franciaország is. Közös bennük, hogy a legtöbb helyen általában ugyanazok a problémák jöttek elő. Alacsony költségvetési haszon, de magas adminisztrációs költség és értékelési viták léptek fel. A végére már sok lett a kivétel és nagyon beszűkült az adóalap.
Svájc és Norvégia egy teljesen más világ, csak nagyon óvatosan érdemes rájuk hivatkozni. Ezek a világ legmagasabb intézményi bizalmával, legerősebb állami kapacitásával és legstabilabb adózási kultúrájával rendelkező országok. Svájcban ráadásul a vagyonadó kantonális és önkormányzati szinten működik, tehát az egyes régiók az országon belül is versenyeznek egymással a tőkéért. Magyarország jelenlegi intézményi hitelessége és a társadalom állapota nem biztos, hogy a legjobban szolgálná ezen adónem bevezetését. A magyar ember évtizedekig ahhoz volt szoktatva, hogy nem látja hova kerülnek az adóforintjai, sőt, hogy a megválasztott politikusokról – kis túlzással – hetente látott napvilágot valamilyen korrupcióban való érintettség. Azt látták, hogy a kapcsolati tőke többet ér, mint a valódi teljesítmény. Ezért alakult ki a „megoldjuk okosba” mentalitás, és ezért van az is, hogy mindenki ott próbál ügyeskedni ahol tud. Kell egy mindset shift a magyar társadalomban, amihez viszont valós kormányzati eredmények és példamutatás kell. Jelenleg az emberek nem közös hozzájárulásnak tekintik az általános és hosszútávú jólét vágyott jövőképéhez az adókat, hanem kidobott pénznek, elkerülendő tehernek.
Ha abban szocializálódtál, hogy kapcsolati tőke kell az előrejutáshoz akkor arra fogsz optimalizálni és nem a versenyképességed fejlesztésére. Ez a „hatékonytalanul felhasznált” állami ezer milliárdok mellett rengeteg implicit kárt is okozott az ország versenyképességében.
Lehet, hogy néhány év hiteles kormányzás, átlátható közpénzfelhasználás és javuló intézményi teljesítmény után az évtized végére egy célzottabb adóreform már sokkal elfogadhatóbb lenne.
Ehhez viszont idő, bizalom és bizonyított teljesítmény kell.
Zárógondolatok
Nem a vagyont kell üldözni, hanem az erős fizetőképességet jobban látni.
Sokkal igazságosabb a kivett osztalékot, a realizált tőkejövedelmeket és az erős vállalati profitot adóztatni, nem pedig a cégértékben lekötött vagyonokat, de ennek az államapparátusi vonzata is sokkal jelentősebb ami nem biztos, hogy a jelenlegi Magyarországon egy nyerő taktika.
A vagyonosabb rétegek nagyobb közteherviselése tehát abszolút védhető cél.
Az általános jó lét hosszútávon mindenkinek az érdeke és egy bizonyos szint felett az extra vagyon már egyáltalán nem, vagy csak sokkal kevésbé ad hozzá az életszínvonalhoz.