Az elmúlt évek GDP- és foglalkoztatási adatai valódi javulást mutatnak a Mezzogiornóban (dél-olaszországban). A történelmi fordulat azonban csak akkor kezdődik el, ha a növekedésből termelékenyebb vállalatok, tartós munkahelyek és helyben maradó fiatalok lesznek.
Ha valaki fél körrel lemaradva fut, attól még nem éri utol az előtte haladót, hogy egy rövid szakaszon gyorsabb nála. Dél-Olaszország most valami hasonlót él át. Az előzetes regionális becslés szerint a Mezzogiorno reál-GDP-je 2025-ben 0,6%-kal nőtt, miközben Északnyugat, Északkelet és Közép-Olaszország egyaránt 0,5%-os bővülést ért el. A különbség csekély, a szimbolikus jelentősége mégis nagy. A dél ismét valamivel gyorsabban nőtt a fejlettebb országrészeknél. Az adat ugyanakkor részleges információkra épülő előzetes becslés, amelyet az ISTAT később akár érdemben is módosíthat.
Első pillantásra ez akár történelmi fordulatot is jelezhetne. A déli foglalkoztatás emelkedik, közberuházások gőzerővel zajlanak, az európai helyreállítási pénzek jelentős része pedig éppen a területi különbségek csökkentését szolgálja. Talán repedezni kezd az a gazdasági választóvonal, amely Róma magasságában kettészeli Olaszországot.
Ugyanakkor a növekedési ráta nem mondja meg, honnan indultunk. Azt sem, miből született a javulás, és azt sem, hogy meddig tarthat. A kérdés nem az, hogy a dél képes-e egy-egy évben gyorsabban növekedni, hanem az, hogyan növekedhet gyorsabban úgy, hogy közben mégis alig kerül közelebb Északhoz.
A távolság, amelyet a növekedés elrejt
A válasz a kiindulási szinteknél kezdődik. Az ISTAT 2024-es területi számai szerint az egy főre jutó GDP Északon 46 100 euró, a Mezzogiornóban 24 800 euró volt. Ezek az adatok ugyan előzetesek, de a nagyságrendjük világos. Nem egymáshoz közeli fejlettségi szintekről beszélünk.
Ekkora távolságot néhány tizedszázalékos növekedési előny alig mozdít meg. Például, ha az egyik gazdaság 100-ról, a másik 175-ről indul, az előbbi attól még nem zárkózik fel látványosan, hogy egy adott évben 0,1%-kal gyorsabban bővül. Ehhez hosszú időn át fennmaradó, számottevő növekedési többletre lenne szükség.
A GDP/fő ráadásul nem azonos az életszínvonallal. Azt mutatja, mennyi gazdasági teljesítmény keletkezik egy lakosra vetítve, de nem méri közvetlenül a háztartások elkölthető jövedelmét, vagyonát, lakhatási költségeit vagy a közszolgáltatások minőségét.
A háztartások éves egy főre jutó rendelkezésre álló (ami adózás és a kötelező befizetések után megmarad) jövedelme 2024-ben a Mezzogiornóban 17 800 euró, míg Közép–Észak-Olaszországban 25 900 euró volt. A jövedelmi rés kisebb, mint a termelési különbség, részben az országos adó-, nyugdíj- és fiskális transzferek miatt. Az újraelosztás jövedelmet csoportosít át, viszont helyi termelőkapacitást önmagában nem teremt.
Még maga a Mezzogiorno sem egységes. Abruzzo (Róma mellett) egy főre jutó GDP-je 2024-ben 32 100 euró volt, míg Calabriáé (a csizma spicce ahol belerúg Szicíliába) 21 700 euró. Megfigyelhető, hogy ahogy délebbre megyünk úgy csökken ez a szám is.
A dél valójában eltérő ipari szerkezetű, városi, mezőgazdasági és turisztikai régiók gyűjtőneve. A közös lemaradás mögött nem egyetlen probléma húzódik meg.
A munkaerőpiac mélyebb törése
Az észak–déli különbség egyik legfontosabb oka nem egyszerűen az, hogy a déli dolgozók kevesebb értéket termelnek. Hanem az, hogy jóval kevesebben is dolgoznak.
A 15–64 évesek foglalkoztatási rátája 2025-ben Északon 69,8%, a Mezzogiornóban mindössze 50% volt. Képzeljünk el két, egyenként száz munkaképes korú lakosból álló közösséget. Az egyikben nagyjából hetvenen, a másikban ötvenen dolgoznak. Még azonos munkatermelékenység mellett is jelentős különbség alakulna ki az egy lakosra jutó termelésben, az adóbevételben és a helyi vásárlóerőben.
A munkanélküliség is közel háromszor magasabb Délen, de még ez is alulmutatja a problémát, mert sokan már nem keresnek aktívan munkát. A munkaképes korúak inaktivitási rátája a Mezzogiornóban 43,6%-ot ért el, szemben az északi 27,4%-kal. A déli munkaerőpiac gyengeségének jelentős része tehát a munkanélküliségi statisztikán kívül rejtőzik.
Van azonban valódi előrelépés is. A déli foglalkoztatási ráta 2025-ben 0,7%-kal emelkedett, míg Északon és Közép-Olaszországban csak 0,1%-kal. Ez már nem puszta statisztikai zaj. A foglalkoztatási szakadék ténylegesen szűkült, még ha lassan is. Most az a kérdés, milyen munkahelyek jöttek létre: átmeneti, beruházásokhoz kötődő állások, vagy tartós, magasabb hozzáadott értékű pozíciók?
A vállalatok térképe újratermeli a szakadékot
A termelékenységet könnyű személyes tulajdonságként elképzelni, mintha elsősorban azon múlna, mennyire szorgalmas vagy képzett egy dolgozó. Valójában legalább ennyire számít, milyen gépekkel dolgozik, mennyi tőkéhez jut a cége, talál-e megfelelő beszállítót, mérnököt, bankot vagy külföldi vevőt.
Emilia-Romagna autóipari Motor Valley-jében Ferrari, Lamborghini, Ducati, Pagani és Dallara körül szakosodott beszállítók, egyetemek és kutatóhelyek sűrű hálózata alakult ki. Egy új vállalat itt nem üres térbe érkezik. A közelben talál alkatrészgyártót, mérnöki tudást, képzési kapcsolatot és olyan munkavállalókat, akik egyik cégtől a másikhoz viszik tovább a tapasztalatot. Az egyes vállalatok előnye részben abból fakad, hogy a többiek is ott vannak.
Ehhez társul a földrajz is. A Mezzogiorno jelentős részét hegyvidéki, egymástól is nehezebben elérhető belső térségek alkotják. A tagolt, hegyvidékes domborzat drágítja az infrastruktúrák költségeit, szűkíti a helyi munkaerő- és beszállítói piacokat, és megnehezíti azt a vállalati sűrűsödést, amely Északon a Pó-síkság városai között kialakult. A Pó-síkság egy fél Magyarországnyi egybefüggő terület Olaszország északi részén, 20 millió lakossal az alpoktól egészen az adriai tengerig. Ez Olaszország gazdasági erőközpontja, a GDP közel fele itt készül.
Ebből következik, hogy a földrajz néha már önmagában is ítélet.
Egy déli vállalkozásnak sokszor nagyobb távolságokat kell áthidalnia. Nehezebb megfelelő szakembert találni, szűkebb lehet a helyi beszállítói kör, gyengébbek a finanszírozáshoz vagy az exportpiacokhoz vezető kapcsolatok. Ettől a déli cégek nem lesznek eleve rosszabbak. Egyszerűen csak deficitből indulnak. Kedvezőtlenebb környezetben kell ugyanazért a növekedésért megküzdeniük.
Az OECD becslése szerint Olaszország kevésbé fejlett déli régióiban a hasonló ágazatú és méretű vállalatok átlagosan mintegy 20%-kal kevésbé termelékenyek, mint a fejlettebb térségek cégei. Az eredményt persze nem lehet automatikusan minden egyes dél-olasz vállalatra rávetíteni, de jelzi, hogy a vállalati környezet, az ipari ökoszisztéma és a helyi gazdaság sűrűsége önmagában is befolyásolja a termelékenységet.
Az exporttérkép ugyanennek a szerkezetnek a lenyomata. 2025-ben az olasz áruexport 68%-a a két északi makrorégióból indult. A déli régiók között közben vannak javuló és visszaeső szereplők is, ami ismét cáfolja az egységesen reménytelen Mezzogiorno képét. A gazdasági tömegközéppont azonban továbbra is messze a Pó-síkság.
Aki elmegy, magával viszi a felzárkózást
A lemaradásnak van egy különösen kegyetlen mechanizmusa, miszerint elűzi azokat, akik a leginkább képesek lennének csökkenteni a lemaradást.
2019 és 2024 között a Mezzogiorno 107 000, 25–34 éves olasz diplomást veszített a Közép–Északkal folytatott belső vándorlásban. És ők nem pusztán lakcímet változtattak. A tudásuk, a munkájuk, a jövőbeli adójuk és fogyasztásuk is máshol jelenik meg.
Amikor egy friss diplomás Milánóban vagy Bolognában talál állást, akkor ott bérel lakást, ott fogyaszt, ott épít kapcsolatokat, és később talán ott is alapít vállalkozást vagy családot. A szülőhelye közben elveszíti az oktatásába fektetett erőforrás egy részét. Kevesebb fiatal marad, szűkül az adóalap, öregszik a lakosság. Egyre drágábbá válnak az iskolák, a közlekedés és az egészségügyi szolgáltatások fenntartása. A romló lehetőségek pedig újabb távozást ösztönöznek, ami egy öngerjesztő spirált hoz létre.
Az ISTAT demográfiai forgatókönyve szerint a Mezzogiorno népessége 2050-ig akár 3,4 millió fővel is csökkenhet. Ez igencsak komoly figyelmeztetés. Egy fogyó térség egy főre jutó GDP-je akár úgy is emelkedhet, hogy közben a teljes gazdasági kapacitása és humán tőkéje zsugorodik.
A szebb hányados tehát nem feltétlenül jelent automatikusan szebb jövőt is.
És mi van, ha ezúttal tényleg más?
Ezen a ponton könnyű lenne arra jutni, hogy a déli javulás csak átmeneti optikai csalódás. Ez azonban túlságosan kényelmes magyarázat lenne.
A Mezzogiorno 2024-es reál-GDP-je 7,7%-kal haladta meg a 2019-es szintet, valamivel jobban, mint Északnyugat 7%-os teljesítménye. A foglalkoztatás több éven át javult, a 2025-ös előzetes becslés pedig ismét enyhe déli növekedési előnyt mutatott. A kedvezőbb irány tehát nem egyetlen kiugró negyedév eredménye.
Ehhez társul az olasz helyreállítási terv, a PNRR. A 2025. június végi hivatalos adatok szerint 59,3 milliárd eurónyi, területileg hozzárendelhető forrást szántak a Mezzogiornónak, vagyis a területileg elosztható források valamivel több mint 40%-át. Ez nagy összeg, de az allokáció nem azonos az elköltéssel. Az elköltés nem azonos az elkészült beruházással és az elkészült beruházás pedig még nem bizonyított gazdasági eredmény. Mégsem volna helyes egyszerű infúzióként leírni a programot. Egy jól megépített vasút, korszerűbb közigazgatás vagy megbízhatóbb közszolgáltatás hosszú évekre csökkentheti a vállalatok és a családok költségeit. A közberuházás akkor válik valódi szerkezeti fordulattá, ha magántőkét vonz, új cégeket segít növekedni, és a támogatás kifutása után is fennmaradó munkahelyeket teremt
A döntő bizonyíték azonban még hiányzik. 2024-ben a déli építőipar hozzáadott értéke 3,7%-kal nőtt, miközben az iparé 0,4%-kal csökkent. Ez összeegyeztethető egy erős beruházási ciklussal, de nem bizonyít export- és termelékenységvezérelt ipari fordulatot.
A PNRR végrehajtása és a déli növekedés időben egybeesik, a beruházások pedig feltehetően hozzájárultak a bővüléshez. Önálló oksági hatásukat azonban jelenleg nem lehet megfelelő bizonyossággal elkülöníteni a járvány utáni helyreállástól, az országos építőipari ösztönzőktől és a munkaerőpiaci ciklustól.
Mitől lesz a növekedésből felzárkózás?
Dél-Olaszország azért növekedhet gyorsabban anélkül, hogy látványosan felzárkózna, mert a kiindulási távolság hatalmas, a növekedési előny egyelőre kicsi, és a javulás egy része időben korlátozott állami ösztönzőkhöz kötődhet. Közben az alacsony foglalkoztatás, a kisebb vállalati méret, a termelékenységi rés és a képzett fiatalok elvándorlása folyamatosan újratermeli a különbséget. A valódi fordulat mércéje ezért nem a következő kedvező GDP-adat lesz. Hanem az, hogy a rendkívüli beruházások után marad-e több exportképes vállalat, magasabb hozzáadott értékű munkahely, és helyben maradó diplomás. Az is számít majd, hogy a déli növekedési előny fennmarad-e amikor a mostani programok már nem ugyanilyen erővel támasztják a gazdaságot, vagy a transzferek nélkül elhal a növekedés.
A történet Olaszországon kívül is ismerős. Európa számos lemaradó térsége kap időről időre nagy összegű fejlesztési forrást, majd néhány év múlva ismét ugyanazokat, vagy még nagyobb különbségeket mérnek.
Nekünk, magyaroknak ez ismerős lehet…
Még, ha a korrupciót – vagy politikailag korrekt módon kifejezve: a hatékonytalan felhasználást – nem is nézzük, a pénz akkor sem képes önmagában tartós felzárkózást venni. Egy-egy évben persze lehetnek kiugró GDP-adatok, de hosszútávú struktúrális változás nélkül ezen fellángolások hamar kialszanak.
A források feladata az lenne, hogy intézményt, vállalatot, tudást és helyben maradó jövőt építsenek belőle. Tehát, hogy ne egyszeri, vagy csak pár évig tartó növekedést hozzon, hanem komplett struktúrális változást.
Tehát a felzárkózás nem egy jó év, de nem is kettő. Akkor kezdődik, amikor a támogatásokból képesség, a munkahelyekből tervezhető életpálya, a növekedésből pedig szerkezeti változás lesz.